GREATEST HITS… SO FAR!!!

Biográfia

Bárki, aki az utóbbi időben koncerten vagy díjátadón látta fellépni, tudja, hogy P!nknek szinte lett egy  másodállása lég- és trapéztáncosként. Bizonyos értelemben ez az ő második szakmája. Mialatt 5 korszakalkotó lemezt készített, mindig is veszélyesen élte az életét, és az önkifejezés olyan magas szintjét érte el, mint senki más, akinek sikerült volna toplista-vezető dalokat és nemzetközi multiplatina-lemezeket készíteni. A pimaszság és az önbizalomhiány kéz a kézben járnak az életrajzi művében, aminek őszinteségétől mindenkinek tátva marad a szája, mintha egy kötéltáncos előadását nézné.

Ugyanakkor a „háló nélkül dolgozni” nem egészen vonatkozik arra az esetre, amikor Max Martin, Dr, Luke, Billy Mann, Linda Perry, és Butch Walker biztosítják a zenei alapot. Ezek a nagy nevű közreműködők és P!nk csalhatatlan hallása segítenek létrehozni az érzelmileg „legmeztelenebb” pillanatokat, melyek segítségével slágerlistás dalok születnek.

Ha a „bántóan őszinte szemünk (fülünk) fénye” oximoronnak is tűnik bárki mással kapcsolatban, a Greatest Hits… So Far!!! bizonyítja, hogy P!nk az a nő, aki képes ezt az ellentmondást működtetni. A standard kiadványon lévő 16 szám (a deluxe-on 18) bemutatja egy szupersztár történetét, aki képes megtestesíteni minden oldalát annak a nőiességnek, amely a 21. századra jellemző: tökös és szégyenlős…extravagáns és kiegyensúlyozott…mérges és bocsánatért esedező…visszahúzódó és magamutogató…és nevének megfelelően csinos és nyers.

Minden bemutatott dal olyan, mint egy naplóbejegyzés. „Mióta aláírtam a lemezszerződésemet 16 évesen, már teljesen felnőttem, és közben olyan albumokat készítettem, ami ezt a folyamatot bemutatja” – mondja P!nk (Alecia Moore). „Az életem minden fejezetét egy lemezzel foglaltam össze, és sosem gondoltam rá, hogy mással foglalkozzak. A közönségemmel nőttem fel, és az irányít, ami bennem és körülöttem zajlik.”

P!nk rendkívül jókedvűen és bizakodóan az első két új dalról ítélkezik, elsőként a „Raise Your Glass” címűről, mely egy ünnepi dal attól az előadótól, aki sokkal inkább arról híres, hogy olyan dalokat ír, amik bulizós hangulatba hozzák az embert. A másik új szám pedig a “F---in’ Perfect”, mely sokkal kevésbé nevetséges, mint amennyire a címe az: ez egy újabb nagyra becsült, feszültségnövelő alkotás a nagyszerű P!nk jelentőség- és erőteljes repertoárjában. Minden dal társszerzője P!nk, producere pedig Max Martin és Shellback, tehát ugyanaz a csapat, amely az eddigi legnagyobb példányszámú eladással büszkélkedő „So What” című kislemezt készítette.

„Max-szel és Johannel [Shellback eredeti neve] együtt dolgozni olyan érzés, mint amikor belecsöppensz egy olyan buliba, ahova már nagyon régóta szerettél volna elmenni – mondja P!nk. „Mindannyian nagyon jól érezzük magunkat együtt, és igazi barátok vagyunk. Ez a legfontosabb számomra, ha közös munkáról van szó. Nagyon laza a légkör minden alkalommal, amikor a stúdióban dolgozunk, egyikünk sem görcsöl azon, hogy megtaláljuk a jó dalokat. Ha megvan, akkor megvan, és szerencsére amikor együtt dolgozunk, mindig megvan. Mint egy jó bor – egy nagyon-nagyon, eszméletlenül jó bor.”

P!nk sosem készít új anyagot, míg el nem érkezik az ideje. Az első, 2000-es szólóalbumához, a „Can’t Take Me Home”- hoz visszatérve világosan látszik, hogy a személyisége már akkor izgalmas volt. A megjelenést követően azonnal óriási siker lett, az Egyesült Államokban dupla platinalemez lett, és P!nket egyből világszerte a legkeresettebbek közé sorolták – és első két Top 10-es számát is ennek a lemeznek köszönheti, melyből az egyik a “There You Go”, mely az új kiadványban is helyet kapott. De ez nem annyira volt személyes vagy egyedi, mint a későbbi dalok.

„Az első album készítésekor borzasztóan izgatott voltam, nem akartam beragadni egy McDonald’s-ba dolgozni, a magam lábára akartam állni, egyenesen Philadelphiából érkeztem” – meséli. „Míg nagyon éretlen voltam, és hülyére vettek a „nagymenő producerek”, ez az album egy kísérletezés volt – szeretem az R’n’B-t és a hip-hopot – és próbáltam eligazodni az új világban. Az életemnek ebben a szakaszában tulajdonképpen hajléktalan voltam, Bronxban éltem, ahol 18 évesen írtam alá az első publishing szerződésem, és dalszerzőkkel éltem; 3 tőlük kapott dal került fel végül a lemezemre. ... Nem hagytam, hogy mások irányítsanak, csak azt tettem, amit én tartottam jónak.”

Ha bármilyen skatulyába is belehelyezték P!nket, ő minden előítéletet megsemmisített a „M!ssundaztood”-dal, amit a poptörténelem egyik legnagyobb meglepetéseként tartanak számon. Éles fordulat volt ez, és sokan bizton állították, hogy nem a legokosabb ötlet reklám szempontból…míg ki nem derült, hogy bizony az volt, hiszen Amerikában ötszörös platinalemez lett, és világszerte 12 millió példányban fogyott a boltok polcairól. Linda Perry, az ex-4 Non Blonde énekesnő, aki később producerként dolgozott, megerősítette P!nket abban, hogy érdemes a korábbi szerepéből egy másikba átlépni, ha inkább azt érzi magáénak, és a közönség világszerte értékelni fogja a változást. A „Get The Party Started” nevéhez méltóan (ennek a kiadványnak is vezető slágere) a “Don’t Let Me Get Me”, a “Just Like a Pill” és a “Family Portrait” című slágerekkel együtt megszilárdították P!nk aranylemezes státuszát.

A „Missundaztood” volt az én áttörésem.” – meséli. „Tudtam, hogy többre vagyok képes. A világnak fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, vagy milyen vagyok – és bizonyos értelemben most sem tudják. De rengeteg mondanivalóm van, és nem akarom, hogy bárki is helyettem beszéljen. 21 éves voltam, bátor és merész, kész arra, hogy az egész univerzumnak elmondjam, ki vagyok, megmutassam a jó és rossz oldalamat, és úgy gondoltam, ha ez bárkinek nem tetszik, elmehet a fenébe. És mindenkinek tetszett.”

Ahogy kiderült, a következő albuma volt az, amit sokan félreértettek. A találóan „Try This” címre keresztelt kiadvány sokakban úgy maradt meg, mint P!nk első rock albuma, melyet a Rancid nevű punk együttes egyik tagjával, Tim Armstronggal közösen készítettek. Végül ez lett a legkevésbé sikeres albuma eladási és rádiós szempontból nézve egyaránt, viszont sikeres volt olyan szempontból, hogy – például a „Trouble” című számon keresztül – a korábban táncorientált díva megmutatta, hogy van egy Joan Jett oldala is. Ha nem is volt olyan nyílt vallomás ez, mint a közvetlenül előtte vagy utána készült albumok, azért összességében rendben volt.

„A „Try This” tulajdonképpen egy érzelmi töréspont volt számomra”- magyarázza. „Két évet töltöttem azzal, hogy turnéztam és interjúkat adtam, és minden egyes interjú olyan volt, mint egy érzelmi terápia. Belefáradtam, hogy a családom szétszakadásáról, a drogozásról vagy a menekülésről beszéljek. Akartam végre egy kis mókát, és vissza akartam térni a punk-rock korszakomba, a gyökereimhez. Minden, amit a „Missundaztood” után csináltam, bukásként van elkönyvelve, de 4 millió lemez eladása és az álmom valóra váltása, egy Grammy-díj a „Legjobb rockénekesnő” kategóriában számomra egyáltalán nem bukás.”

Minden összejött az énekesnő számára, amikor diszkográfiájának második bombasikere, az „I’m Not Dead” – melynek címe úgy tűnik, mintha visszavágás lenne azoknak, akik P!nk karrierjének végéről beszéltek – napvilágot látott. Az album egyik legnagyobb sikere a „U + Ur Hand” című pop/hard-rock szám, mely Max Martin/Dr. Luke nevéhez fűződik. De ezen a korongon sok kitörő sikerű single kapott helyet, köztük a „Stupid Girls” – a szatirikus videó, mely azonnal visszaemelte P!nket a nagyközönség kedvencévé – vagy az igazi szívtipró dal, a “Who Knew”. Eközben a “Dear Mr. President” bizonyította, hogy P!nknek nemcsak a pop-rockhoz van érzéke, de kiváló folk-énekesnő és dalszerző is egyben.

A feltöltődése és az újonnan talált csapatmunka verhetetlen párosításnak bizonyultak. „Amikor az I’m Not Dead készült, életem egyik legkreatívabb korszakát éltem.” – mondja. „ Minden olyan magától értetődő volt. Mintha valami kábulatból ébredtem volna fel hirtelen, 25 éves voltam, elkezdett érdekelni a politika, mindennap a New York Timest olvastam, és rengeteg barátságot kötöttem. Megszilárdult a kapcsolatom Billy Mann-nal többek között a „Dear Mr. President”, az „I'm Not Dead”, a„Runaway” ésa„Stupid Girls”készítése alatt, Butch Walkerrel a „Long Way To Happy” és a „Leave Me Alone” közben, míg Max Martinnal a „Who Knew” és a „U & Ur Hand” során. Hihetetlen időszak volt, és éreztem, hogy élek, egyszerűen jelen voltam.”

Annak ellenére, hogy folyamatosan a „pop radio chart”-ok élén volt, P!nknek nem volt olyan szóló kislemeze, mely a Billboard Hot 100-as listáját vezetni tudta volna, egészen a „So What” megjelenéséig, mely az ötödik, 2008-as Funhouse című lemez vezető slágere volt. Ez ismét egy önéletrajzi ihletésű szám, amikor az énekesnő dalba öntötte éppen zajló válását, és ex-férje is kapott egy kisebb szerepet a dalhoz készült klipben. Bár a téma lehet általános is: „és akkor mi van? Rocksztár vagyok, továbblépek” – énekli P!nk a dalban, de ennek van egy metaforikus jelentése is; megfogadhatja sok millió rajongó, aki éppen próbálja helyrehozni megtépázott önérzetét. Ez a színlelt hencegés szinte teljes ellentéte a későbbi sebezhetőségnek, melyet a „Sober” – amely azt kérdi, valóban megtapasztalod-e az életet, ha folyamatosan bulizol – és a „Please Don’t Leave Me”-mely ékes példája annak, hogyan válhat a túlzott erő gyengeséggé - című dalokban hallhatunk. Valahogy minden érzelem koncentrálódott a „Glitter in the Air”című számban, mely örökre eggyé vált P!nk 2010-es Grammy-díjátadón bemutatott légtáncos előadásával.      

P!nk visszaemlékszik, hogyan kovácsolt sikert a kavarodásból: „miután folyamatosan úton voltam, és csak figyeltem, hogyan hullik darabokra a magánéletem, csak egyetlen dolgot tehettem. Ez volt életem egyik legsötétebb időszaka. Végül felhívtam a barátomat, Butch-ot, és elmentünk a Chateau Marmont-ba, és „telesírtunk” pár dalt. Felhívtam a barátomat, Billy Mannt, és „telesírtunk” pár dalt. Felhívtam a barátaimat, Maxet és Johant, és „telesírtunk” (és nevettünk) pár dalt. Ha az embernek összetörik a szíve, az szívás. Végül pár dalt elkészítettünk a No Doubt-os Tony Kanallel, ami végig úgy tűnt, mintha évekig dolgoztunk volna rajta. Ő volt az, akivel együtt a Funhouse-t írtam.”

Az eddig említett 5 albumon és kislemezeken kívül rengeteg említésre méltó sikert tudhat magáénak az énekesnő: az első közös Nr. 1 bombasikere a „Lady Marmalade”; közös szerzemények Mya-val, Faith Hill-lel, Lisa Marie Presley-vel,és Hillary Duffal; dolgozott már Eminemmel, Herbie Hancock-kal, John Legenddel és Beck-kel; sikeresen turnézott az ‘N Sync-kel és Justin Timberlake-kel; és, miután óriási sikere volt a színpadon, megjelent Funhouse turnéja DVD-n. A díjak sem kerülték el őt: 9 Grammy-jelölés és 2 győzelem; 8 MTV Video Music Awards jelölés és 5 győzelem; számos egyéb díjat is nyert: ASCAP Awards, BMI Awards, Billboard Awards, Brit Awards és Nickelodeon Kids’ Choice Awards.

Ezek után nem csoda, hogy a Doylestown-ban, Pennsylvaniaban  született énekesnőnek, akinek a nevében egy felkiáltójel van, legújabb kiadványának címébe -So Far!!!- már hármat kellett, hogy rakasson. A standard kiadásba került 14 dalon túl (melyből 12 már meglévő, 2 pedig új dal) a legnagyobb rajongók a deluxe editionben további 2 klasszikus számot is megszerezhetnek a CD-n, míg a DVD tele van videókkal és élő koncertek felvételeivel. A legközelebbi „best of” kiadványának címébe már talán 5, vagy akár 6 felkiáltójel is kerülhet.

A 2010-es év ugyanannyira igénybe veszi P!nket, mint a 2000-es tette, szövegeinek melegszívű engedetlensége és refrénjeinek ellenállhatatlansága miatt a rádiós szerkesztők egyszerűen nem tudnak mást tenni, és játsszák P!nk új dalait. 2008-ra visszatérve P!nk énekelt egy sort állandóan pörgő zenei életével kapcsolatban: „Hogyan érezhetném ennyire jól magam józanul?” Nem túl hosszan kifejtve, mégis komoly választ adva a kérdésre, könnyen mondhatjuk: Te úgy érezheted ennyire jól magad, ha P!nket hallgatod!